"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/

2010. május 21., péntek

Nóriii munkája

Alteregó


Milyen szép kor a 99 év. Nem sokan élik meg ennyire az időskorukat. De nekem sikerült. Itt az idősek otthonában legendának számít a korom. Nem olyan rég, 10 éve kerültem be, ezekhez a kedves emberek közé. Először meg voltam szeppenve, hogy be kell jönnöm egy ismeretlen otthonba, de amikor az utolsó rokonom is feladta a reményt az ápolásomban, úgy vélték, itt lesz a legjobb helyem. Nem azért küldtek be, mert mindig rosszul lettem, vagy, mert kijöttek a rigójáim, hanem mert nem vagyok jó alvó és ez a szeretteim idegeire ment. Éjszakánként, öreglány létemre, szörnyűeket álmodok, legalábbis a számomra szörnyűek csak. Megkérdeztem az egyik nagyon szimpatikus ápolónőt, hogy kaphatok- e erre valami gyógyteát, hátha elmúlnának. De ő csak azt felelte, hogy a szeretteinkről való álmok, nem rémálmok. Mondja ő, pedig át sem élte azt, amit én.
Már belenyugodtam a sorsomba. Végleg. Igazából, már felesleges lenne, a múlton rágódni, tudom, hogy nem sokára vége mindenek. De boldogan megyek tovább innen a földről, egy másik szép világra.
Olyan szép napunk van ma, 2045, május 23-án. Ez a nap mindig is ilyen volt, még 80 éve is, amikor találkoztam életem jobbra fordítójával. Felkelvén az ágyamból, kimentem a váltást kezelő nővérkéhez, kikérőt kérni a kertbe.
- Persze Annabell, de tessék vigyázni magára, nehogy megint megcsússzon a lépcsőn!- mosolygott rám kedvesen Sophie a 34 éves ápolónő. Nagyon szép nő lett belőle. Emlékszem még, amikor 25 évesen idekerült gyakorlatra. Milyen naiv lány volt, de ma, ahogy ránézek, mintha magamat látnám. Nagy pocakjával járkál a folyosókon ide-oda.7 hónapos magzatától, csak még rosszabbul érzem magam Eleinte érdekesnek tartottuk a hasonlóságokat közöttünk, így nem is figyeltünk fel ezek hátrányaira. Amióta Sophie betöltötte a 34. életévét, azóta erősödnek az álmaim.
Én csak szerényen viszonoztam mosolyát és elindultam egy csendes kis zug felé. Nagyon szép kertje volt az otthonnak. Gyönyörű fák, gyönyörű szobrok, egy kis patak hátul a fásrész mellett, illetve egy nagy szökőkút a „Az időseknek szép az élet, nekik már csak mosolyogva kell a múltba tekinteni” felirattal. Botorkáltam a gyepen, egy nyugalmas helyet keresve magamnak.
Felfigyeltem az otthon mellett magasodó kórházra, ahogy a betegek bemennek, majd egészséges emberként jönnek ki. Milyen érdekes egy hely. Ebben a „házban”, ahol én lakok, csak bemenni kell, a kiút…
Útközben összefutottam Gisellel az ápolónő húgával. Majdnem fellökve öregtestemet rohant el mellettem egyenesen Sophie háza felé, amely, ha jól tudom a szemközti utcában van. Nem nagy ügyet csinálva belőle, csak tovább mentem.
Mesélték a nők, akikkel együtt szoktam felvenni az ebédem, hogy van a telek sarkában egy baldachinos terasz, amelyen egy nagy párnákkal díszített ágy áll. Mikor felfigyeltem a rózsaszín selyem ringatózására a szélben, tudtam, hogy az az a hely, amire gondoltam, gyorsabban véve lépteim, óvatosan, a korlátba kapaszkodva felmentem, és belesüppedtem a finom, puha tömésű ágyba. Hátra hajtottam fejem az ágy támlájának, lejárt lábaimat felhelyeztem egy nagyobb párnára, és elkezdtem. Elkezdtem azt, amit már jó néhány éve várok. Emlékezni. Nem álmokkal, nem kényszerítve, hanem önszántamból. Behunytam ráncos szemeim és felidéztem az első pillanatot, ami fontos volt számomra.

1951. december 23.

- Jó reggelt anyácskám!- keltettem fel fiatal kis, pösze hangommal édesanyám.
- Szerbusz, Annabell. Nem keltél egy kicsit korán ma reggel?- kinézett az ablakon, igyekezett minél pontosabban megnézni a templomóra állását.- még csak 5 óra van.
- Tudom, tudom, de apácska koránra kérezkedett haza, hogy ki tudjuk bontani az ajándékokat.- magyaráztam meg, az okát, koránkelésemnek. A mi családunk mindig 1-2 nappal az esemény előtt ünnepelte az ünnepeket, mert apa, csak így tudott hazajönni a seregből.
- Ki itt a meglepetés?- szólt egy mély férfihang az ajtóból. Egyből felismertem édesapa hangját. Rohantam hozzá le nem törölhető mosollyal az arcomon. Könnyeim nedvét kezdtem érezni apácska kabátján, majd látni véltem az ő szemeiből is patakzó érzelmet.
Anyám ott állt az ajtónkban és várta, hogy ő is odajuthasson hónapok óta nem látott férjéhez.
- Kedvesem!- indult el apa anya felé és felemelve megforgatta kétszer a levegőben. Olyan boldogok voltunk. Nem azt vártam, mint a játszótársaim, hogy megkapják a legdrágább homokozószettett, hanem, hogy viszont láthassam apácskát.

Gondolataim villámsebességgel száguldoztak egyik emlékemről a másikra, majd kiszemelt magának egy megfelelőt, és már ott találtam magam.

1961. július 11.

- Leányom, már 15 éve a világon vagy. Megtanítottalak főzni, takarítani, állatot nevelni és most félsz egy kis tenger víztől?- kérdezte anyám kissé idegesen. Valamilyen oknál fogva, nem mertem belemenni, annyira hideg volt, és marta az előzőnapi sérüléseimet, amit az utazás alatt szereztem.
Életem első külföldi utazása során eljöttünk a tengerpartra. Anyámnak sikerült egy jól fizető állást találnia, így el tudtunk költözni egy nagyobb lakásba. Sokkal több mindent engedhettünk meg magunknak mostanában, mint korábban.
Apám épp labdázik a húgommal, aki idén tölti a 4. életévét. Szeretettre méltó egy kislány.
- Jól van, bemegyek- jelentettem ki, enyhe határozatlanságot sugallva, melyet anyám természetesen egyből észrevett.
- Ne félj, már mindenki benne van!
Meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, lendületet vettem és elkezdtem rohanni a vízbe. Éreztem az arcomba csapódó, hűsítő vizet. Hallottam a családom sikítozását, ahogy rájuk fröcskölődik a víz, amint egyik lábamat a másik után csapom a vízbe, majd megállok. Körbenézek, és az egyik oldalon a végtelennek tűnő tenger, a másikon pedig a családom.

Nem kellet sok idő és máris egy másik emlékemben találtam magam.

1965. május 23.

Anyám jó állásának köszönhetően, hirtelen kezdett gyarapodni a pénzünk. Lehetőségünk nyílt rá, hogy befektessünk és, hogy élvezzük az életet. Fél éve költöztünk el egy az általánosnál jóval nagyobb családi házba. Mindenféle állatunk volt. Száz meg száz növényünk.
Apámnak enyhítették a seregben való kötelezettségeit. Leváltották a helyi kiképzőosztagba, így nem kellett hónapokat távol lennie, csak, mint egy normális ember, napi 10-12 órát dolgozott.
Most épp a színházba tartok a húgommal.
- Elkészültél Alice?- érdeklődtem, testvérem felől
- Igen, mehetünk- mondta a maga kis lányos hangján.
Nagy léptekben lementünk a földszintre, ahol anyánk várt ránk.
- Hívtam nektek lovas kocsit. – mosolygott ránk – olyan gyönyörűek vagytok kincseim.
- Köszönjük- pirultunk el mindketten.
- Kik vannak így kicsípve?- szivarral a szájában kérdezősködött apa- Nem tán az én kislányaim?
- Jaj, apám, ne bolondozzon!- nevettem el magam, apa, sohasem változik.
- Jó szórakozást, és Annabell- kiáltott ki anya, mikor már az ajtóban álltunk- minden szemed a húgodon legyen.
- Rendben anyácska, rajta lesz.
Beszálltunk a hintóba, amelyet anya hívatott nekünk. Abroncsos szoknyámat igazgattam, amikor Alice hozzám szólt.
- Annabell?
- Tessék, mondd!
- Én is ilyen nagy és széplány leszek, mint te?- kérdezte tágra nyílt szemekkel. Pont, mint egy 8 éves.
- Te még szebb leszel kincsem - mosolyogtam rá.
1 óra múlva megérkeztünk. A gyönyörű színház ajtajánál magas, erős férfiak várták, hogy belépjünk.
- Hölgyeim! – köszönt egy sármos, 21 év körüli férfi, és egy röpke mozdulattal, levette a kabátom, és bekísért a helyünkre.
- Köszönöm! Nagyon kedves öntől, hogy idevezetett! – mondtam udvariasan.
- Igazán semmiség. Én úgy is itt leszek, a maguk melletti székben, ide szól a jegyem.
- Értem, akkor is kedves volt magától Mr.…
- Kérem, hívjon csak Benjaminnak- közben a kezemhez nyúlt, és lágyan megcsókolta.
- Örvendek a szerencsének, én Annabell Doll vagyok.
- Mily gyönyörű név ez hölgyem.
És ettől a pillanattól kezdve, folyamatosan találkoztunk Benjaminnal. Kilógtunk a hátsókertből, miután persze, mindketten meg lettünk büntetve. Barátokként találkoztunk, mígnem egy nap a kertünkben sétáltunk.
- Tudja Annabell- kezdte el mondandóját Benjamin.
- Kérem, tegezhetnénk egymást ennyi idő után, fél éve jó barátok vagyunk, magunk közt, had ne magázódjunk.
- Rendben, köszönöm, ez megtiszteltetés, Ann - mosolygott rám, kacér tekintetével- szóval, azt szerettem volna közölni veled, hogy úgy érzem, a barátságunk, már olyan mély, annyira elhatározott, és őszinte, hogy bennem lángra kapott egy más fajta szeretet is.
- Oh, Benjamin! – ittam a szavait, és már tudtam mit fog mondani.
- Úgy érzem- megfogta a kezeim, és a szívére tette azt- szerelmes vagyok magába, illetve beléd! – lassan aprólékosan ejtette ki szavait.
Ott helyben, abban a pillanatban a nyakába ugrottam, és forrón megcsókoltam.

1980.május 23.

1966 telén összeházasodtam Benjaminnal. Elköltöztünk a családomtól és most egy lakásban élünk, a városban. Tanítónőként dolgozok az iskolában. A férjem pedig kitűnt kreativitásával, és jó előadásmódjával, így színészként dolgozik a közeli színházban.
7 hónapos terhesként sétálok haza a munkából, amikor mentőket, rendőröket látok meg a házunk előtt. Rohanni kezdek, és úgy érzem, szétvet az idegesség. Berontok a házunkban, ahol két rendőr próbál visszatartani - Be kell mennem- gondoltam magamban. Nagy nehezen sikerült berontanom és a látványtól elszörnyedek. A rosszul lét kerülget. Jobbra, majd ballra nézek, de nem látok mást csak vért, vért és vért.
- Súlyosak voltak a sérülései - halottam meg egy orvos hangját mögülem.
- Mi-tör-tént-itt?- kérdeztem remegő hangon, nemcsak az orvosnak, hanem mindenkinek szegezve a kérdést.
- Sajnálom asszonyom, a húga- kezdte el a magyarázatot az egyik mentős, amikor bevillant egy kép, ahogy a húgomat láttam jönni felénk, míg én az iskolában voltam - idejött és leszúrta a férjét.
Összeestem, össze kellett esnem fájdalmamba. Nem csak lelkileg éreztem, hogy belém is késeket szúrnak, hanem a magzatom, a babám is megállt, mintha mindketten átéreztük volna Benjamin fájdalmát.
- És… él… még?- a legnagyobb óvatossággal ejtettem ki ezeket a szavakat.
- Sajnálom… meghalt.
Ez a szó, mintha a pokol tüzén égette volna szívemet. Ilyen fájdalmat nem okozott még nekem senki. Boldog életet éltem. Nem ártottam senkinek. Mért engem kell ki szúrnia az Istennek? Miért Benjamint?
- Hölgyem! A húgát elfogtuk és börtönbe zártuk. Remélem, nincs akadálya e felől!
- Hogy nincs akadályom? Megölte a férjem, pedig semmi indoka nem volt rá? És lecsukja e?
- Sajnálom, de azt kell, hogy mondja, a férjének és a húgának viszonya volt!
Nem bírtam tovább, az égből, mintha villámok csapódtak volna belém, a föld kettéválhatna és elnyelhetne, de akkor sem éreznék ekkora kínt. Halottam, ahogy ájuldoznak mellettem az emberek, amint gyermekem, a kelleténél, hamarabb jött a világra, nem élte túl, úgy ahogy az én lelkem se. Tudtam, hogy vége, nem csak a férjemnek, nemcsak a babának, és nemcsak az életemnek, hanem nekem is.

Felkaptam fejem nem bírom tovább. Párnák elázva hevertek az arcom körül a könnyeim miatt. Ma május 23-án van a születésnapom. Ma vagyok 100 éves és ma van az évfordulója ezeknek a szörnyű eseményeknek.
Már elmondhatom, hogy 100 évet éltem, kínnal, boldogsággal, bűnnel, bűntelenül. Megéltem az élet javát.
Iszonyatos sebességgel rohan felém két ápoló. Érzem, ahogy törékeny testemet egy kevésbé kényelmes ágyra fektetik. Rohanva tolnak az orvosi szobába, hogy segítsenek nyamvadt kis életemen. Résnyire kinyitom szemeim, a kép, amit utoljára látok ledöbbent. Sophie a recepciós asztal sarkában, véres ruhában, összegörnyedten sír. Majd felegyenesedik, és megtaláltam a kárt, vagyis nem találtam meg… a babát. Másik oldalamra tekintek, ahol fekete lepellel takartak le egy halottat, Sophie férjét, és Gisell bilincsbe fogva áll a bejárat mellett.
- Nyugodjon meg! Nem történt semmi gond, amihez magának is köze lenne!- bíztatott az egyik ápoló.
Éreztem, ahogy elgyengül a testem, szívem a szokásos sebesség helyett csak dobban… szünet… szünet… dobban. Most kívülállóként láthattam az életem sötétpontját. Hát ilyen a halál?
Elsötétült minden, és elnyelt a könnyebbség.

-----------------------------------------------------------------------------------

Nóri drága!


Hol is kezdhetném.
Megint egy szomorú történet. Mégis kicsit más. Nem, nem rossz, nehogy azt hidd! :)...

Minden klappol. A stílus, a leírások, a visszaemlékezések, nagyon szépen írtad meg. Izgalmas is, érdekel is, amit írsz. A végén viszont hiányérzetem van. Nem kerek az egész, nem áll össze.

Addig értem, hogy hasonló dolog történt Anabell és Sophie életében is. De, hogy függ össze? Összefügg egyáltalán? Hiányzott valamiféle erősebb kapcsolódás, vagy magyarázat. Így nem nagyon értettem az emlékek jelentőségét. Azt értem, hogy innen tudjuk meg , mi történt Anabellel, de azt nem, hogyan kapcsolódik ez Sophie-hoz...

Ha direkt hagytad ilyen homályosra, akkor bocsánat az értetlenkedésért...Kicsit hiányoltam a magyarázatot. Hiszen már az elején feltűnt Anabellnek a hasonlóság. Én erre kicsit többet építettem volna :)...

No de, amit az elején írtam még mindig érvényes! Szép, megható, izgalmas, kedves történet!

Gratulaa!! :)...

3 megjegyzés:

Nóriii írta...

Köszönöm, köszönöm, köszönöm:D
Nagyon köszönöm, hogy részt vehettem a pályázatodon, illetve, a kritikáért és az észrevételekért is köszönet:D
És Gratulálok a többieknek is:D

Puszi

hullócsillag írta...

Én köszönöm ;)...
Puszii

Darolyn írta...

Igen, szomorú, de máshogy, mint a kutyás történet. Az alteregó-fogalom is máshogy jelenik meg, nekem tetszik az értelmezés, és a történet is.
Hát ez van: a történelem megismétli önmagát:)

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!