16. fejezet - Rokonok

A nappaliban ültünk, a kanapén. Gondolataimba merülve támasztottam tenyerembe a fejemet, mert a benne tolongó gondolatok súlyától egyébként valószínűleg elgurult volna.

Becky majdnem ugyan ezt tette, azzal a kis különbséggel, hogy ő egy hidegvizes borogatást nyomott a homlokára nőtt púpra, és a visszafojtott nevetéstől gurult volna el, ha a másik kezét nem tapasztja a szájára. Nem értettem, hogy tud még ilyenkor is nevetni, amikor én a sírás határán állok.

Zac úgy öt perce rontott ki az ajtón. A hallottak egy cseppet felzaklatták, az emlék foszlányok pedig, amennyire az elmúlt két napból „emlékezett”...nos, hát azok meg minket zaklattak fel. Bár, Becky egyszerűen csak kiröhögött mindkettőnket.

Zac nem hitte el, hogy már szerda van. Amikor felvilágosítottam a reggeli újságok dátumát illetően, egy kicsit elbizonytalanodott, de hamar túltette magát, mondván, hogy ilyen csekélységekkel nem tudom lázba hozni. Ha szöveghű akarok lenni, egész pontosan úgy fogalmazott: „ki a f*szt érdekel?!”.

Sajnos az Ivy Day’s-ből - amint az keresgélés közben kiderült -, valaki papírcsákót hajtogatott és olvashatatlanságig áztatta. Az a valaki 99% valószínűséggel én voltam, 1% valószínűséggel pedig egy fanatikus origami őrült, aki víz alatt csinálja. Tehát arról, hogy az orra alá nyomom, olvassa el, lemondhattam. Én meséltem el, ami a cikkben állt, néhol kicsit lecsippentve, néhol hozzátéve, ahogy a jó hírem és az igazság megkívánta. Becky jókislányhoz méltóan hallgatott, Zac viszont pillanatok alatt kiborult.

Ki gondolta volna, hogy még megpróbálja rám kenni az egészet?!

Elkezdte bizonygatni, hogy most már emlékszik, és valójában én csábítottam az erdőbe. A fejemhez vágta, hogy „elég béna taktika”, ha így próbáljuk behálózni és hogy egy szavunkat sem hiszi. Erre én nem tudtam visszafogni magam és nekiugrottam. Becky alig tudott leszedni róla, de megérdemelte. Hiába hisztiztem, hogy higyje már el, nem én voltam, Zac kötötte az ebet a karóhoz, és minden egyes hirtelen mozdulatomra rémülten húzódott el előlem. Miután eszébe jutott még néhány részlet - köztük, hogy leütöttem és úgy ráncigáltam az ágyamba - , újra nekiugrottam, és meggondolatlanul szitkozódtam összevissza. Zac fogta, és kiszolgálta magát apa szekrényéből, majd kirontott az ajtón, azzal a szánt szándékkal, hogy biztosítja a „nőjét”, semmi sem történt köztünk, mielőtt én elkezdeném terjeszteni az általa valósnak vélt románcot.

Becky még mindig röhögött, én pedig majdnem elsírtam magam. Ha megjön Fred, mi a fenét mondok majd neki? Mert azt biztosan nem, hogy Zac szerint én voltam, aki elrabolta.

- Sam... – nyöszörögte Becky két csuklás és a visszafojtott nevetéstől potyogó könnyei közt. - ...tudod mi a vicces?

- Nem, de megöl a kíváncsiság... – billentettem oldalra a fejem és igyekeztem a tekintetemmel villámokat szórni.

- Gondoltad volna valaha is, hogy egyszer ez a pasi fog majd kikötni az ágyadban? Ráadásul majdnem csupaszon... - nem bírta tovább, a hátára vetette magát és úgy nevetett. - ...szerelmi életed csúcsára értél!!...

- Kösz, Becky. Máris jobban érzem magam.

Érthető, hogy nem tudja felfogni a helyzet súlyát, de az már kevésbé esik jól, hogy a probléma helyett ilyeneken jár az agya. Mindig rátapint, mivel tudja mégjobban lehangolni az embert.

Hirtelen elhallgatott, csuklott még kettőt és boci szemeket meresztett. Nem tehetek róla, hogy erre mindig elgyengülök. És ő ezt rendszerint ki is használja.

- Ne is reménykedj! Örihari. – húztam fel színpadiasan az orrom, mire újra nevetett. – Komolyan. Ez csúnya volt. Főként, mert igaz.

Kényelmetlenül fészkelődtem, majd magam alá húztam a lábam.

- Jajj, dehogyis Sam. Csak vicc volt... – töprengett el Becky egy pillanatra - ...de azért készülj fel Jenny haragjára, ha elterjed a sulijukban, hogy Zac végre megfektetett... – vigyorgott újra.

- Mi?! Dehogy fektetett meg! Te még mindig itt tartasz?!

Letettem a lábam és újra felvettem a gondolkodó pózt.

- Nem. Én már a holnapnál tartok. Te vagy lemaradva egy körrel.

Tudtam, mire gondol, mégis eluralkodott rajtam a pánik. Már csak az kell, hogy az egész megye a nemlétező románcunkon csámcsogjon.

- Becky... – szólaltam meg. – Erről az egészről egy szót se senkinek, jó?
Nem válaszolt.

- Kérsz limonádét? – állt fel, kerülve a szemkontaktust. – Mármint olyan igazit, hagymakarika nélkül és só helyett cukorral. – gesztikulált hevesen, arra célozgatva, hogy talán nekem is így kellett volna tennem, és akkor Zac sem köpött volna egy egész pohár vizet az ágyamra.

Szerencsére a limonádé - Becky-nek köszönhetően - akkor már a lefolyóban landolt, de Zac-nek abban a pohárban hozott vizet, amikor meg akart fulladni a hír hallatán, hogy két napot kihagyott az agya. Az örök rejtély marad, hogy én, hogy nem hánytam be a sós-citromos löttytől.

- Kösz, nem. – Húztam el a szám, mire Becky eltűnt a konyhában.

Nem értettem mi volt ez. Neki aztán semmibe sem kerül csendben maradni.

Újra tárcsáztam Fred-et, de megint nem vette fel. Amint Zac lelépett megpróbálkoztam vele, de akkor is csak kicsengett. Nem értettem, hol lehet már. Negyed háromkor hívtam fel és lassan már öt óra. Ha Zac-nek esetleg az a zseniális ötlete támadna, hogy bemegy a rendőrségre feljelenteni, akkor nagy szarban vagyok. A legszebb az lenne, ha rögtön Nick-et találná meg.

- Szóval? Szerinted bedilizett, vagy csak simán köcsög? – tért vissza Becky egy pohárral.

Nagyot nyeltem.

- Biztos nem kérsz? – sóhajtotta félreértve, és én bólintottam.

Kezembe nyomta a poharat és a konyhába ment egy újabb adagért. Igazából nem voltam szomjas, de szükségem volt még egy kis időre, feldolgozni a történteket. Feldolgozni? Inkább csak listába szedni a lehetőségeimet.

Amit Becky mesélt, az minden esetre rémisztő volt. Ahogy a szerelésem és a lakásban uralkodó káosz is. A kanapé mellett még mindig ott hevert egy törött pohár, az előszobát és a lépcsőt pedig a tároló szekrény legalább három éve halmozódó összevisszasága terítette be. A fürdőszobában Zac sáros, cafatokban lógó ruhái, a szobámban pedig a véres és vizes ágynemű kiabál egy kis szellőztetés után. És ha tényleg én tettem? Most sem emlékszem mindenre. Ez kész őrültek háza.

- Nnna. – sóhajtott Becky és egy egész kancsó limonádét helyezett közénk az asztalra. – Akkor most mesélsz te is?

- Mit?

Mit nem adtam volna most még két percnyi őrületért. Belekortyoltam a limonádémba.

- Finom. – mosolyogtam Becky-re.

- Jajj, Sam, ne csináld már...

Megadóan sóhajtottam és végigfeküdtem a kanapén. Az poharat az asztalra tettem és kezeimet a fejem alá gyűrtem. Még mindig nedves volt a hajam.

- Bocs Becky, de nem értem. Mégis mit mondhatnék? – el nem tudtam képzelni, mit akarhat még tudni. – Egyébként is...nem válaszoltál a kérésemre.

- Hát...mondhatnád például, hogy TÉNYLEG nem te voltál... – motyogta maga elé, kicsit megnyomva a tényleg szót.

- Tessék?! – fordítottam felé a fejem.

- Nekem nem kell hazudnod. – nézett végre a szemembe, de most legszívesebben én fordultam volna el.

- Nem hiszel nekem, ugye? – kérdeztem, és a szívembe félelem nyilalt.

Féltem a választól.

- De. Ha azt mondod, száz százalékig biztos vagy, én elhiszem.

Láttam, hogy nem szívesen mondja ezt, és nem tudtam rá haragudni. Valójában magamra voltam mérges. Nem értettem, hogyan fajulhatott idáig a dolog, de már cseppet sem voltam biztos benne, hogy nem én raboltam el Zac-et, és ástam el az erdőben. Ez a gondolat megrémített.

- Volt már olyan érzésed, hogy nem irányítod önmagad? – kérdeztem, kitérve a válaszadás alól.

- Nem. De olyan már volt, hogy úgy éreztem, te nem irányítod önmagad... – vetett rám egy sokatmondó pillantást.

- Nem vicces.

- Hidd el, hogy egyébként nagyon is az...

- Azt mondod egyszer a bátyám volt, utána meg az anyja voltam? – gyűrögettem a szemöldököm.

- Hát, dióhéjban. Aztán a szeretőd. Ezt se felejtsük el! – csípkelődött.

- Akkor ha jól sejtem, ez kellene legyen életem egy tökéletes napja. Megvolt mindenem, amire valaha is vágytam, mégis itt siránkozom. Micsoda telhetetlen egy alak vagyok!

Csendben ültünk és én arra gondoltam, Becky talán valóban így gondolja, hiszen meg sem szólal.

- Szóval? Nem te voltál?– kérdezte újra.

Hogy időt nyerjek, töltöttem egy újabb pohár limonádét és lassan belekortyoltam. Lopva az órára pillantottam. Öt óra hét perc. Ha Fred nem jön meg három percen belül, az azt jelenti, hogy én voltam.

- Nem tudom. – válaszoltam Becky-nek.

Nem úgy tűnt, mint akit megnyugtatott a válaszom, de nem kérdezősködött tovább.

- Azért jó, hogy jobban vagy. Tudod...ez az egész ügy rémisztő.

- Nekem mondod?!

- Nem. A limonádémmal beszélgettem. – rázta meg a fejét szemforgatva.

Csengettek. Úgy ugrottam talpra, hogy Becky-nek talán még el sem jutott a tudatáig, de én már az ajtót nyitottam. Előtte még gyorsan vetettem egy pillantást az órára. Öt óra tíz. Épp időben.

- Hello, Fred! Nézzenek oda, maga egészen úgy néz ki, mint Nick! – lepődtem meg, nem titkolva, hogy cseppet sincs ínyemre a meglepetés.

A türelmetlenkedő kopogásból már feltűnhetett volna, hogy sajnos az átok töretlen. Elszorult a torkom. Zac ilyen hamar nem érhetett oda. Nick hangosat sóhajtott.

- Hol van? – kérdezte szenvtelen hangon.

- Kicsoda? Fred? Azt én is szeretném tudni...

Valami nagyon nincs rendben és ez egyáltalán nem tetszett.

- Tudja jól, kire gondolok, Miss Fields! – köszörülte meg a torkát Nick és éppen elég bosszúsan nézett rám, ahhoz, hogy tudjam, még egy félreérthető megjegyzés és robban.

- Maga is tudja jól, én mire gondolok, Nick. Mit keres itt?! – vontam kérdőre, a kelleténél talán egy kicsit erőszakosabban.

- Csak nem gondolta, hogy kiadom egy rendőr nyomozó telefonszámát? – ingatta meg a fejét sajnálkozva.

- Sunyi, alattomos disznó. – suttogtam magam elé, míg Nick betessékelte magát az ajtón.

- Tessék? – fordult felém gyanakvó tekintettel.

- Csak azt mondtam disznóól van. – vigyorogtam rá mézes-mázosan, próbálva nem figyelni Becky-re, aki felkapott egy vastag könyvet és Nick feje irányában ütlegelte vele a levegőt. – Tehát átvert?

- Ha úgy vesszük, csak félrenéztem a telefonszámot. – szellemeskedett Nick.

- Csak nem arra akar kilyukadni, hogy egészen véletlenül a saját számát adta meg, Nick?!

Francba!! Gondolhattam volna, hogy ezért a csend. Szépen belesétáltam a csapdába.

Becky kétségbeesetten kalimpált a háttérben. Vágtam egy értetlen fejet, mire Nick is felé fordult, de már csak azt láthatta, ahogy eltűnik az egyik fotel mögött.

- Zachary Logan? – indult el Becky felé, mostmár jóval ingerültebben.

- Hello, Nick! – bukkant fel Becky a fotel mögül. – Bocs, csak ezt leejtettem. – Heherészett, és meglobogtatta a mázsás súlyú könyvet, ami minimum földrengést idézett volna elő, ha tényleg kiesik a kezéből.

Nick felhúzottszemöldökkel figyelte az előadást. Becky az asztalra tette a könyvet és felkapta a limonádéját. Idegesítően hangosan szürcsölt.

- Kösz. – bökte oda nekem, gondolom, amiért lebuktattam, majd tovább szürcsölve Nick felé fordult. - Zac vagy tíz perce meglépett a barátnőjéhez. Először nem tudta feldolgozni a sokkoló hírt, miszerint egy nő ellent tudott állni a díjnyertes lábainak. Aztán megtudta, hogy valójában már két napja nem volt nővel és elrohant.

- Hello, Becks. Azt hiszem, nem csak a barátnőd van nyakig benne a slamasztikában. –Nick egész arca maga volt egy óriási kárörvendő vigyor.

- Mi? Becks... – a világ lassan fejre állt velem, de Becky rám sem hederített.

Mintha ott sem lettem volna! Ezek ketten ismerik egymást?!

- Igen, tudom, Jenny-nek elég erős körmei vannak. Fájdalmas napoknak nézünk elébe, ha hihetünk Zac hiúságának. – folytatta a beszámolót Becky.

- Becks?! Mint a sör?!... – kérdeztem kicsit hangosabban is, mire Becky elmosolyodott.

- Szóval?– várt választ Nick egy olyan kérdésre, amiről én erősen lemaradhattam.

- Sam, hagy mutassam be a nagybátyámat. – fordult felém hirtelen Becky.

- Micsoda?! – képedtem el. – Dehát...

- Rebecca Sharidan! – kiabált mostmár Nick egyre vörösödő fejjel, de Becky ugyan úgy vette semmibe, mint általában az emberek a túlérett cékla színű fejjel kalimpáló Nick-féléket.

- Tudom. Egész normális vagyok. – szabadkozott Becky, mire Nick feje még fel is fújódott.

Hátat fordított Nick-nek, majd suttogva folytatta.

- A papára hasonlít állítólag. Nézd el neki. Én sem szívlelem különösebben, de hát ez van. – vonta meg a vállát.

- Attól, hogy háttal állsz, még nem süketültem meg, Becks. Anyád, hogy van?

Egy pillanatnyi csend után kitört belőlünk a nevetés, Nick pedig csak állt előttünk és úgy éreztem, ez a tökéletes pillanat, amiért érdemes volt végigszenvedni a napot.
Miután kifulladoztuk magunkat, Becky nagy levegőt vett.

- Kösz, jól. Valójában nagyon jól, amióta kevesebbet látogatod. – szúrkálódott, majd újra felém fordult. – Nick véleményezte anya bűnügyi regényeinek vázlatát. – mosolygott titokzatosan.

Egy valamit nem értettem.

- Vannak bűnügyi regényei is?

- Na, ez az. – nézett Becky Nick-re szemrehányóan.

Nick feje céklából padlizsánlilára váltott.

- Mi lenne, ha visszatérnénk a fő kérdésekre? – kérdezte kopaszodó hajába túrva.

Ezen a mozdulaton nevetnem kellett. Ki hinné, hogy ennyire másként hathat két teljesen egyforma mozdulat. Más, amikor Zac túr így a hajába és nyalja meg a szája szélét, és más, amikor Nick túr bele, remegő kezekkel és szája szélét harapdálva. Az egyik szexi, még ha nem is nagyon akaródzik bevallani, a másik pedig az idegesség ékes bizonyítéka.

- Túltárgyalva. – szakította félbe merengésemet Becky. – Zac elment.

- És a másik? – nézett rá Nick, mint sintér a sarokba szorított kiskutyára.

- Azt majd megbeszéljük. – sziszegte dühösen Becky.

- Miért? Csak nincs titkolni valód a barátnőd előtt?

- Persze, hogy nincs. – mondta földre szegezett tekintettel, és megismerhettem egy harmadik féle hajbatúrást. Szégyenérzet.

- Mi a fene? – kérdeztem, és beleremegett a térdem.

Felváltva néztem Nick-re és Becky-re, de egyikük sem nézett rám. Becky szomorú pillantást lövellt Nick felé, majd felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.

Két gondolat vívott harcot a fejemben. Fred nem érkezett meg óra tízig és Becky-nek valami titkolnivalója akadt.

- Megihatom? – kérdezte Nick ocsmány vigyorral az arcán, Becky poharát szorongatva.

- Menj a pokolba, Nick! – mordultam rá dühösen.

Felkaptam egy pulcsit az előszobapadlóról és Becky után eredtem.