19. fejezet - Egy kis segítség...

Sziasztok!

Ezt a fejezetet Bellsnek ajánlom, merthogy megjelenik a karaktere :)...ugyan már megismerhettük őt korábban, de név szerint nem, és úgy döntöttem, hogy ő lesz Iza :P...na ki sejti, ki lesz ő?...a fejiből kiderül :)...
Nem túl hosszú rész, de gondoltam kettészedem a fejezetet, hogy tudjak nektek hozni frisset, mert már régen volt...

Jó olvasást!!
Puszii






Anya egész éjszaka dumált. Hol a nagyihoz, hol valami Fredhez. Eddig nem tűnt fel, hogy álmában beszél, de ezen nem csodálkozom, mivel mindig külön szobában aludtunk, már egészen kicsi korom óta.

Alig egy órája alduhattam, amikor megcsapott a paradicsom és a friss sonka illata.

- No, mi az álomszuszék? – kuncogott anya. – Térj magadhoz! Dolgunk van.

Nem tudom, honnan vette, hogy ébren vagyok. Biztosan az orrom árult el.

- Ajj, anya, egész éjszaka nem tudtam aludni. Nem kaphatnék még úgy...fél napot? – próbálkoztam a fülemig húzva a takarót.

- Rosszat álmodtál?

- Nem. Elaludni sem tudtam a motyogásodtól – hunyorogtam rá a paplan alól.

- Motyogtam? – kerekedtek el a szemei. – Mit?

- A franc se figyelt rá. Aludni próbáltam ugyanis... Ki az a Fred?

- Ohh... – Egy pillanatra mintha zavarba jött volna, de valószínűleg csak elgondolkozott. – Nem tudom. Nem jut eszembe Fred nevű ismerős...

- Nézzenek oda! Idegen pasikkal álmodunk? – bosszantottam, mire hozzámvágott egy kispárnát. Hogy az ágyáról, hogy vette el, az elkerülte a figyelmemet.

- Szóval... – pattantam fel. - ...hol az a reggeli? – néztem az anyám kezében egyensúlyozott tányérra.

- Előbb mosakodj meg. Az enyémet még amúgy sem hozták meg – tette le a tányért az asztalra.

Míg a fogamat mostam, azon gondolkoztam, vajon várjam-e meg, mit tervez anya mára, vagy hozakodjak elő a ház-témával. Végül az előbbinél maradtam.



- Szóval...mit is tervezel mára? – kérdeztem már az asztalnál ülve.

Anya valami egészen furcsa zöld trutymót evett, és erősen fokhagyma illata volt.

- Hát...gondoltam, mivel tegnap vásárolni voltál, ezért ma elmehetnénk a sulidba. Jut eszembe...a régi kabátodat kimosatnám, ha nem baj. Majd akaszd a kilincsre! – bökött a bejárati ajtó felé, míg én a cigányútra tért paradicsomdarab ellen küzdöttem.

Hiába harákoltam, még nálam is makacsabbnak bizonyult.

- Matt, valami baj van? – nézett rám anya, mire jeleztem neki, hogy elkélne egy kis segítség.

Rémült szemekkel vizslatott, majd akkorát ütött hátamra, hogy azt hittem, ott pusztulok.

- Áá, anya! Azért agyonütni nem kell! – rivalltam rá, mire sértődötten felmordult.

- Akkor máskor majd hagyom, hogy megfulladj, jó?

- Nem kell, de ekkorát sem kell ütni... Franc se gondolná, hogy ekkorát tudsz... – morgolódtam a hátamat tapogatva.

Erre megint elkomolyodott, majd felállt, és kisétált a fürdőbe. Fene se érti a nőket.

- Anya! – kiabáltam utána. – Asszem a kabátomat elhagytam...vagyis ott...

- Ott? – jött ki hozzám a kezét törölgetve, értetlenkedő pillantásokat lövellve felém.

- Ott...na jó...tegnap...vásárlás után...elmentem oda...

Nem tehetek róla, de nem bírtam bevallani. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de ki tudja, mit tervezett anyám. Még a végén kiderül, hogy lelőttem a meglepetést. Mondjuk, ahogy az a ház kinéz... Örülhet, hogy nem együtt mentünk el megnézni, mert lehet, hogy azt nem élte volna túl egészben...

- Oda? – szaladt még magasabbra a szemöldöke.

Egészen úgy nézett ki így, mint akinek ki akar esni a szeme. Elnevettem magam.

- Most mi van? – kérdezte sértődötten.

- Semmi.

- Aha, persze...semmi... – fordult el, s az ágyára dobált ruhákat kezdte pakolászni.

- Most mi van?

- Semmi.

Becsületesen küzdöttünk a nevetőizmaink ellen, de végül nem bírtuk tovább.

- Szóval? Hol jártál tegnap? – kérdezte még mindig nevetve.

- A házunknál – válaszoltam én is két vigyor közt.

Lesz, ami lesz – gondoltam, de anya egészen úgy reagált, mint a legrosszabb rémálmaimban.

- Te elmentél a házunkhoz?! – kapott a fejéhez. – Soha...soha többet ne menj arra nélkülem! Megértetted?! – rázta felém a mutatóujját.

- Mi?! Anya, nem vagyok már két éves! Mit aggodalmaskodsz annyit?! Ez már beteges! – pattantam fel, és a lehető leghangosabban csaptam be magam után a bejárati ajtót.

Elegem van! A tököm tele van vele! Mindig ez van! Miért nem tudja már felfogni, hogy felnőttem?!
Leszaladtam a három emeletnyi lépcsőn, és nem törődve az engem vizslató tekintetekkel a telefonhoz siettem.

- Jó napot! Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – szólt bele az ismerős hang.

- Jó napot, kisasszony! Itt Matt. Tudja...rajtam röhög a fél hotel... – kezdtem ingerülten, miközben körbenézelődtem a hallban, hátha meglátom őt.

- Ó, helló, Matt! Sajnálom, nem tehetek róla, de a párbeszédünknek jó páran szem-, és fültanúi voltak. De gondolom, nem ezért hívott...

- Valóban nem... – vettem halkabbra a hangom, még mindig az alkalmazottakat fürkészve. – Van ebben az átkozott hotelben olyan szolgáltatás, amit kevesen vesznek igénybe és levezeti a fesz...felesleges energiákat? – kérdeztem.

Leginkább egy jó kis bunyóhoz lett volna kedvem. Soha életemben nem voltam az a bunyós típus, de úgy éreztem, ha nem verek be valakinek egy hatalmasat, azt az én fejem bánja.

- Hát akad. Például a konditerem, de ott ilyenkor elég sokan vannak.

- Akkor azt felejtsük el. Valami más esetleg? – kérdeztem, de lélekben már lemondtam róla.

- Várj egy pillanatot...és ne keress, nem fogsz megtalálni – mondta, és bontotta a vonalat.

Én is letettem. Honnan tudta, hogy keresem, ha ő nem lát? Biztos valamelyik kamerán figyel – jutott eszembe, és elkezdtem kamerák után kutatni.

Inkább el kellett volna mennem sétálni, vagy futni egy kört a hotel körül. De nincs nálam a kabátom, eszméltem rá. Tüdőgyulladást azért nem akarok kapni. Jó kis bosszú lenne.

Már vagy két perce várakoztam, és éppen úgy határoztam, visszamegyek, és inkább futok még pár kört a lépcsőházban, amikor megcsörrent a telefon.

- Igen? – kaptam fel.

- Mennyire bírod a küzdősportokat? – kérdzete az angyali hangú, többgyermekes családanya.

Még mindig röhögnöm kellett a szerencsétlenségemen.

- Tudtam, hogy magára számíthatok! – lelkesedtem fel. – Kinek az orrát törhetem be?

- Hát, ha lehet ne legyen túl durva, Matt! Jackson felelős az ebédjéért, nem is említve a többi, ki tudja hányszáz vendéget.

- Köszönöm...

- Iza...

- Köszönöm, Iza. Szép neve van – tettem hozzá mosolyogva. – Akkor ezt most betudom bocsánatkérésnek – incselkedtem, már megint elfeledkezve magamról. - Sőt, ha Jackson jó fej lesz, még az is lehet, hogy vacsorára lemerészkedem az étterembe.

- Örülök, hogy segíthettem, Matt! – mondta nevetve, és lelki szemeim előtt újra megjelent a hófehér gyöngysor-mosoly.

- Viszhall! – köszöntem el, és lecsaptam a kagylót.

Mindig gondoltam, hogy ez a nő egy valódi angyal. Izabella – ismételgettem magamban. Tényleg szép név.

Elindultam. Aztán meg is torpantam. Hogy én milyen hülye vagyok! Visszafordultam a telefonhoz, és újra tárcsáztam.

- Folyosó végén jobbra, le a lépcsőn, megint jobbra, és a legvégén. Jackson várni fogja. Váltóruha és cipő van lent... – kacagott rögtön, ahogy felvette.

- Kösz – motyogtam megsemmisülten. – Mondja, hogy ezt nem nézte végig senki!

- Hát, Matt...kevesebben, mint a múltkor...ha ez segít...

Hallottam, hogy folyamatosan mosolyog.

- Ez igazán megnyugtató. Remélem legalább azok, akik az előzőt még nem hallották, hogy teljes legyen az égés. A vacsorát visszavonom – álltam elő a nevetséges kis bosszúmmal.

Valahogy ez nekem nem megy mostanában.

- Visszhall, Iza, és mégegyszer kösz...

Letettem, és elindultam a folyosó vége felé. Idő közben kissé lehiggadtam, de elég volt újra anya hülyeségeire gondolnom, és máris felszaladt bennem a pumpa. Úgy kezel, mint egy kétévest...de maximum tíz.

Azt meg sem kérdeztem, milyen küzdősport. A karate-féle baromságokat nem csípem. Mondjuk most mindegy. Nem kell nekem mindenképpen szabályosan játszanom. Csak legyen valami, amit üthetek.

Elértem a folyosó végére, jobbra fordultam, és tényleg ott volt a lépcső. Nem tudom, miért hittem, hogy nem lesz. Mondjuk, félhetnék is, hogy a kamerákon keresztül figyelik minden lépésemet, és amikor végül benyitok a mosókonyhára, jót röhögnek, de Iza rendesnek tűnt. Nem hiszem, hogy kockára tenné az állását egy hecc kedvéért.

Végigfutottam a folyosón jobbra, és megtorpantam a kétszárnyú lengőajtó előtt. Jackson sehol, az ajtóra meg ki van írva, hogy vendégeknek a belépés tilos. Most akkor merre?

Gondoltam visszasétálok, és leülök a lépcsőre, amikor meglibbent az egyik szárny, és egy ’apámlehetne’ pasas állt meg velem szemben.

- Helló, Matt! – mosolygott barátságosan. – Talán meggondoltad magad? – célzott a távozásomra.

- Nem, dehogy!

Felé nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott.

- Matthew Scott.

- Jackson Fields. Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad... – kacsintott nevetve, és betessékelt az ajtón.