17. fejezet - Bűnbe esés...

És itt is van a beígért friss!! :)...
Kicsit rövidebb a szokottnál, mert ugye sűrű is volt a hetem, meg ez egy ilyen rész, itt kellett abbahagyni, hagy tépjétek kicsit a hajatokat :P...
Még ma felkerül az első rész A játék neve... történetemhez is, aminek szereplői Iza, Paris, Querida, Audrey és Naomi, a pályázat díjazottjai!! ;)...

Puszaa,
hullócsillag :)...

- Becky! Becky állj már meg!!

Lecsoszogtam a lépcsőn és Becky után futottam. Már teljesen besötétedett. A hó átáztatta a papucsomat, mire a kapuig értem, és sikerült megállítanom őt.

- Ez meg mi a fene volt?! – csimpaszkodtam a karjába.

- Semmi. – motyogta, de még mindig nem nézett rám.

Megpenderítettem és...

- Ne mondd, hogy semmi!! Láttam, hogy néztél rá, és látom azt is, hogy sírsz!! – szegeztem neki a mutató ujjam.

Utóbbi megállapításomon magam is megdöbbentem.

Vissza kellett fogjam a hangomat, pedig legszívesebben az arcába kiabáltam volna, hogy jobb dolgom is akad annál, minthogy faggassam, és mégis, mit képzel, ki ő, hogy lefaragjon az egyébként is reménytelenül kevés időmből?!

Aztán rájöttem, hogy mégis ki ő, és sikerült felülkerekedni a hirtelen rám törő indulatokon.

Becky csak állt elkeseredett pillantásokat vetve arra, amerre az utat sejtette, és néha megrázta vastag lófarokba kötött, vörös loboncát.

- Na jó. Figyelj. – fogtam két kezem közé az arcát. - Emlékszel arra, amikor hetedikben Troy téged hívott el az évzáró bálba?

- Ühümm. – bólogatott bizonytalanul, mintha csak nem értené, mire is akarok kilyukadni.
Nem is érthette.

- Haragudtam rád? Pipa voltam? Megzsaroltalak, hogy nem leszek a barátnőd, ha elmész vele?!

- Nem. De neked nem is tetszett... – nyöszörögte gyanakvó pillantások közepette.

Na igen. Számítottam erre.

- De igen. Tetszett. Halálosan szerelmes voltam Troy Simpsonba!

- Há...há...dehát...

Megértette. Hápogott még egy ideig aztán zokogva a nyakamba ugrott. Jó pár percig állhattunk így, amikor a könnycseppek elkezdtek megfagyni az arcomon és a nyakamon.

- Szóval? Elő kell álljak még egy-két meglepő sztorival, vagy ismersz annyira, hogy tudd, ha ezt túléltem, nem okozhatsz akkora traumát, amitől féltened kellene?

- Volt még ilyen?... – szipogta elkerekedett szemekkel.

- Nem. – vallottam színt. – De most már muszáj lesz elmondanod, mi a baj, mert még két percig állok itt és többet el sem megyek.

Elgondolkozhatott, mert a ráncok vízszintes csodálkozóból, függőleges töprengőbe ugrottak a homlokán.

- Idefagyok. – magyaráztam, mire végignézett a papucsba bújtatott, de egyébként combközépig csupasz lábamon.

- Ohh... – csodálkozott el.

- Egy perc... – türelmetlenkedtem.

- De...ez... – kérette magát, és a sötétség ellenére biztos vagyok benne, hogy el is pirult.

- Na jó. Bemegyünk, főzök egy teát, megvárjuk míg Nicknek összefolyik a nyál a szájában, aztán kirúgjuk és mindent elmesélsz. Itt is alhatsz, majd felhívjuk Julie-t.

Elmosolyodott és kabátujjával elmaszatolta a könnyeit.

- Oké.

- Szuper! Akkor... – mutattam a ház felé. – ..csak előre!

***

Nicket hamar sikerült meggyőzni arról, hogy nincs több keresnivalója nálunk. Míg kint voltam felkutatta az egész házat Zac után, s nem meglepő módon, nem találta egyik szobában, szekrényben, a zuhanyfülkében, sőt, a szennyesládában sem.

Ugyan a véres ágyneműt már kicsit nehezebb volt kimagyarázni, de talán a Becky miatt érzett lelkiismeretfurdalása következtében (már, ha szokott neki lenni olyasmije), talán mert, mint kiderült, nem szereti a teát, végül feladta a kérdezősködést és elbúcsúzott.

Letelepedtünk a nappaliban, teát ittunk, és nem győztem elég kérdőn nézni Beckyre, aki nem győzte elég hatásosan kerülni a pillantásom.

- Nos? Megosztod velem még ma, azt az egetrengetően nagy titkot, amiről még Nick is tud, vagy...

- Csak Nick tudja. – nézett végre rám, majd újra a bögréjébe bámult.

- Ohh...na jó...legyen... – sóhajtottam. - Ígérem, ha elmondod, meghallgatom és utána se szó, se beszéd elmegyek lezuhanyozni. Rám fér, hmm?? Addig meg is szökhetsz, ha attól félsz, hogy visszajövet leharapom a fejedet.

- Részegen vezettem.

- Micsoda? MICSODA?!?!?!

- Zuhanyzás!! – parancsolta Becky.

- Neeem, vávávávárjál egy kicsikét! – pattantam fel a hajamat tépve. – Mióta van neked jogsid?!

- Nincs.

- Nincs?!

- Zuhany. - motyogta megsemmisülten.

A parancs már inkább hangzott könyörgésnek, engedtem hát a kérésnek és felcaplattam az emeleti fürdőbe.

Gyorsan a szobámból is összeszedtem a piszkos holmikat és beáztattam őket egy nagy lavórba. Azután lehámoztam magamról a pulcsit és a fürdőruhát, és beléptem a forróvíz alá. Éreztem, ahogy a hajamról a hátamra folyik a víz, és végigcsurog egészen le a bokámig. Felemeltem az arcomat és élveztem a meleget. Élveztem volna a csendet is, de a fejemben egymást kergették az abnormálisabbnál abnormálisabb gondolatok.

Becky részeg volt? Becky részegen vezetett?? Becky jogsi nélkül, részegen vezetett?!

Még forróbbra nyitottam a csapot, aztán hirtelen átváltottam jéghidegre.

A szívem belenyilallt. Összegörnyedtem. Ijedten ugrottam ki a víz alól. Francba, francba, a büdös francba!! Hát hülye vagyok én?! Attól, hogy ő hülye volt, én még nem kell kinyírjam magamat!

Visszaállítottam egy még elviselhetően meleg hőfokra és lekuporodtam a zuhanytálcára. Attól, hogy volt egy kis titka, még nem dől össze a világ, bíztattam magam. De miért titkolna ilyesmit? És miért zaklatja fel ennyire? Sosem láttam még ilyennek. Titokban abban reménykedtem, hogy mire leérek, hűlt helye lesz, de tévedtem. Amikor fél órával később, pizsamában, és törölközővel a fejemen beléptem a nappaliba Becky még mindig ugyan ott volt, ahol hagytam.

Elaludt. Álmában csorogtak a könnyei. Nem akartam felébreszteni. Felosontam apa szobájába és előbányásztam az ágyneműtartóból egy jó meleg takarót, de amikor visszatértem, hogy betakargassam, már hűlt helye volt.