18. fejezet - Amikor az álarc a porba hull...

Sziasztok! :)
Meghoztam az új fejezetet. Én nagyon szerettem írni, az egyik kedvenc részem (szerintem beillene önálló novellának is), remélem nektek is tetszik majd, de előre szólok, hogy nem túl vidám!
Mint a címben is benne van: Alteregó, mert mindenkinek van egy titka. Nos, Becky 'alteregójáról' ma lehull a lepel...
Még annyi, hogy az előző fejezeten történt egy-két apró helyesbítés.
A következő rész Matt szemszög lesz, és minél nagyobb az ösztönzés, annál hamarabb hozom. Aztán már nem kell sok, hogy összefussanak a szálak. Mármint a három főszereplő szálai ;)...
Jó olvasást, és várom a kommenteket!

Puszii
hullócsillag

Egy pár pillanatra elaludhattam. Amikor felriadtam, beletellett egy kis időbe, mire rájöttem, hol vagyok. Sam még mindig nem volt sehol. Már nem hallottam a vizet csobogni, de valaki neszezett odafent. Megfordult a fejemben, hogy le kellene lépnem, de talán megváltást vártam ettől a beszélgetéstől. Nem tudom.

A pulcsim tiszta víz volt a fejem alatt. Eddig észre sem vettem, hogy könnyezem. Az évek alatt fellépített fal most omladozni kezdett. Éreztem, ahogy a vidámság álarca mögött megbúvó félelem kényelmetlenül fészkelődik.

A sok tea is megtette hatását. A wc felé vettem az irányt, és közben azon törtem a fejem, hogyan adagoljam úgy a magyarázatokat Samnek, hogy a legkevesebb sebet tépjem fel az emlékeimen. Nem attól féltem, hogy nem ért majd meg, hogy elfordul tőlem. Hanem attól, hogy ő is olyanná válik majd nekem, mint Nick. Féltem, hogy nem akarom majd látni többet. Hogy gyűlölni fogom majd azért, mert arra az éjszakára emlékeztet, és látszik a szemében a szánalom. Pedig nem érdemli meg, hogy gyűlöljem.

Mire végeztem, már odalent állt a kanapé mellett, pizsamában, turbánnal a fején, és kezében egy takarót szorongatott.

- Héjj – suttogtam, és vigyázva megérintettem a vállát, mire hangosat sikoltva megperdült.

- Francba Becky! – gyűrte szívére a paplant. – Azt hittem elmentél! – Ölelt át.

- Hát...itt vagyok. – fejtettem le magamról szégyenlősen a karjait és lerogytam a kanapéra.

Gyűlöltem magamat és Nicket, amiért újra át kell éljem azt az éjszakát. Miért kell, hogy beavassam Samet is valami olyasmibe, amit évek óta próbálok leplezni? Miért kell, hogy egy felelőtlen lépés befolyásolja az egész életemet? Sosem akartam, hogy bárki is megtudja Nicken kívül. Elég volt őt távoltartani, hogy eltemethessem magamban a múltat, és a vidám és vicces Rebecca Sharidan lehessek.

- Csak wc-n voltam. – húztam az időt magyarázkodással.

- Lehúztad?

- Persze! – kaptam fel a fejem a feltételezésre.

- Jajj, nem azért... – mentegetőzött. - ...csak nem hallottam. Mindegy. – legyintett, és ő is mellém telepedett.

Egész higgadtnak tűnt, ahhoz képest, előzőleg mennyire megdöbbent. Hát persze. A mindig tökéletesen szabályosan élő Becky részegen vezetett. Kiábrándító lehet ilyesmit megtudni, amikor azt hiszed, a legjobb barátnőd feddhetetlen múltjának minden darabja nyitott könyv előtted.

Féltem megtörni a csendet. Kínos volt. Idegesen fészkelődve vártam, mikor kérdez már.

- Kell? – nyújtotta felém a takarót.

- Nem, kösz.

Nem erre a kérdésre vártam. Ő is idegesnek tűnt.

- Oké. – dobta át a takarót a fotelba. – Akkor...elmondod?

- Ühümm. – karoltam át hatalmasat sóhajtva a kanapéra felhúzott lábaimat.

Azt sem tudtam, hol kezdjem.

- Emlékszel Adrianre? – vágtam bele végül a közepébe.

- A drogos? – lepődött meg.

- Igen, ő.

Bámultam az asztalon álló bögréket, és hagytam, hogy az emlékképek szépen lassan előbújjanak börtönükből.

- Akkor még vele voltam. Tudod, a problémás korszakom. Egy buliban voltunk. Jól bepiált...a hülye haverjai meg hagyták volna, hogy hazavezessen. Én is ittam, de hát ugye nem annyit, csak egy pár pohárral. Azt mondta, ha nem vezetek én haza, akkor ő vezet. – magyaráztam a térdemet kapargatva.

- Ennyi? – nézett rám csodálkozva.

- Hát...nem. – néztem fel és a gyomrom féktelen remegésbe kezdett. – Tudod, anya nem tudta, hogy vele vagyok. Ki is akadt volna. Négy évvel volt idősebb nálam, és én halálosan szerelmes és hülye voltam. De ezt tudod... – legyintettem. - Anya azt hitte, nálad alszom. – sütöttem le a szemem.

- Nálam? Te jó ég Becky, és mi lett volna, ha felhív és én elárullak?

Te jó ég Sam, ha tudnád, amit én, nem ezen aggódnál! - gondoltam elkeseredetten.

- Talán az lett volna a legjobb. – fogtam remegő tenyerembe a fejem.

- Miért? Nem csináltál semmi olyat, amit nem csinál meg mindenki más is, legalább egyszer az életben. – vígasztalt. – Jó, persze meglepődtem, nem úgy ismertelek, mint aki részegen vezet, de nem nagy ügy! Mármint, nem esik jól, hogy nem mondtad el nekem...de talán még helyesen is tetted...hiszen lehet...ha hagyod vezetni, abba bele is halhatott volna! – magyarázta Sam, és éreztem, ahogy süllyed velem a világ.

- Várj még...még nem fejeztem be. – szakítottam félbe akadozó hangon, még mielőtt túlságosan beleéli magát a hepiendbe.

- Te jó ég ne idegelj! Elütöttél valakit? – rémült meg.

Összeszorult a torkom.

- Nem. Elütni nem ütöttem el senkit, de...Adrian elkezdett fogdosni... – az eddig feledésbe kényszerített emlékek kíméletlenül törtek fel, és a szemem könnybe lábadt. - ...hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak...én csak...én csak...

Láttam Sam-en, ahogy felidézi azokat az időket. Még általános iskola végén történt, apa halála után, hogy rossz társaságba keveredtem. Nagyon megviselt, hogy hirtelen csak ketten maradtunk anyával. Én naív voltam, Adrian pedig olyan kedves és megértő. Aztán kiderültek a piszkos dolgai is, de én már túlságosan belehabarodtam. Képtelen voltam elhinni, hogy ő rossz is lehet.

Sam nem tudott semmiről. Akkoriban csak azt látta, hogy az apával történtek miatt vagyok rosszul. Nem is érthette, hiszen életemben először eltitkoltam valamit előle. Aztán megjelentek az újságok, és csak annyit mondtam neki: ismerem, a barátom. Végig mellettem volt, és bíztatott, hogy nem lesz semmi baj. És melléfogott. Éppen, mint most.

- Héjj, Becky, nyugi! – simogatta a karomat, és én minden érintésére libabőrös lettem.

- Én csak...én csak nem akartam, hogy hozzám érjen! Akkor jöttem rá, hogy ő sem különb! Egy részeg, drogos disznó volt, Sam! És csak kihasználta, hogy nem vagyok jól! – kiabáltam a könnyeimet nyelve. – Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle! Fogalmam sem volt, hogy...fogalmam sem volt...esküszöm, Sam...ÉN NEM AKARTAM, HOGY MEGHALJON!! – borultam zokogva Sam ölébe, aki levegőért kapkodott. – Én csak azt akartam, hogy vegye le rólam a kezét... – rebegtem.

- Te...te vezetted AZT a kocsit? – hallottam Sam hitetlenkedő suttogását.

Végre megértette. Akkor hetekig mindenki erről beszélt. Azok után lettem még rosszabbul, és Sam akkor már azt is tudta, hogy nem csak apám, hanem Adrian miatt is. De azt nem tudta, hogy akkor már nem aggódom érte. Nem érdekelt, hogy kómába esett, nem érdekelt, hogy esetleg nem lesz már ott nekem, nem érdekelt, hogy mi lesz vele, csak arra tudtam gondolni, hogy mit tett velem. És hogy én mit tettem.

- Odanyúltam...el...el akartam tolni a kezét...de...aztán...neki a fának... – zokogtam szorosan markolva és eláztatva Sam pizsamáját.

- Héj, Becky! Nem te ölted meg! Benne volt az újságban is, hogy túl sokat anyagozott...

- Hát nem érted?! – néztem rá dühtől ködös tekintettel. - LESZAROM, HOGY MI VAN ADRIANNEL!! DE UTÁNA HETEKIG NEM TUDTAM ANYA SZEMÉBE NÉZNI!! – fakadtam ki.

Már nem csak a kezem és a gyomrom remegett, hanem a hangom is. Harag volt bennem. Utáltam magamat.

- Apa balesete után...azok után, hogy tudtam, mit okozhat egy részeg sofőr...képes voltam piásan kocsiba ülni, Sam! Egy idióta fasz miatt!! Mi van, ha jön valaki szembe az úton?! Mi van, ha nem a fának ütközöm?! Mi lett volna azokkal, akik a másik kocsiban ülnek, és anyával, ha én is meghalok?!...

Nem szólalt meg, csak magához vont, és beterített a puha takaróval. Körém fonta karjait és addig símogatott és csitítgatott, amíg el nem múlt a csuklásom és a remegés.

- Nem tehettél róla, Becky – kezdte halkan Sam. – Csak jót akartál. Nem akartad, hogy valaki butaságot csináljon. Viszont nem értem, miért nem telefonáltál, hogy menjenek értetek? Vagy miért nem hívtál taxit?

- Hülye voltam Sam! Részeg. És naív. Bíztam magamban, és senki másban. Féltem, hogy anya megtudja, kivel voltam...nem gondoltam, hogy így még többet kell majd eltitkoljak előle...

- És Nick? – tette fel a legkényesebb kérdést Sam.

- Nick ott volt. Amikor magamhoz tértem, felhívtam őt...tudtam, hogy úgyis megtudná odabent, így egyszerűbbnek tűnt rögtön őt hívni a rendőrség helyett. – emlékeztem vissza. - Elintézte, hogy inkognitóban maradhassak, így az újságok sem írták meg a nevemet...olyan homályosan fogalmaztak, azt sem lehetett sejteni, hogy volt még vele valaki aznap éjjel.

- Hálás lehetnél Nicknek. – közölte szárazon Sam.

Valószínűsítem, hogy akkor jó pár dolgot átrendezett a fejében, és Nickről alkotott véleményében.

- Tudom. – remegett meg újra a hangom.

- Miért utálod?

- Azelőtt sem szerettem különösebben. Mindig csak kritizálta anyát. Semmi sem volt jó neki. Mindig mindenki gyanús volt, és hülye. – préseltem ki a szavakat.

Nehéz volt. Soha senkinek nem beszéltem még erről. Nick sem tudta, miért utálom. Egyszerűen csak azt hitte, hálátlan dög vagyok. Pedig legbelül szenvedtem.

- Aztán jött ez a baleset...és ő segített...és én még jobban megutáltam, amiért szeretnem kellett volna. Hidd el, megpróbáltam. De utálom, amiért rá kellett jöjjek, hogy én vagyok az, akit gyűlölnöm kell, és nem ő...és hogyha látom...mindig az az éjszaka jut az eszembe róla...az, hogy ő tudja a titkom...hogy ő előtte nem lehetek más, nem bújhatok el a vidám, vicces Rebecca álarca mögé...

- Szerintem Julie megértené.

- Nem! Soha nem tudhatja meg! – szögeztem le ijedten.

- Értem. - hallgatott el. - Akkor most engem is utálsz...

Az utolsó mondat inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Megráztam a fejem. Többre nem volt erőm. Megint gyűlöltem magamat. Pont, mint akkor, azon az éjszakán, és még jó pár azt követőn.

- Nem. - mondtam, de nem hangzott túl meggyőzően. Sajnálkozva néztem Sam szomorkás tekintetét. - De nem mondom, hogy most jobb. Amíg Nicken kívül nem volt senki, aki tudott erről...úgy csinálhattam, mintha nem is én lennék az a lány...aki felelőtlenül és bután viselkedett...

- Mindig sejtettem, hogy valahol mélyen elnyomsz magadban valamit.

- Igen? – ilyedtem meg.

- Ühümm...furcsa volt...hogy a problémák elől mindig elfutsz...hogy mindenből viccet csinálsz.

- Ez nem is igaz! – lepődtem meg.

- De igen. Mindig.

- Tényleg?

- Igen. – nézett rám, és látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolja. – Figyelj, Becky! Nem bújhatsz el mindig a gondjaid elől. Sosem fognak komolyan venni. És ha nem hagyod, hogy megoldódjanak, örökké utálni fogod magad valamiért, ami nem is érdemel ennyi figyelmet. Félni a félelemtől a legbutább dolog a világon, hiszen valójában nincs is mitől félned. Julie megértené...

- Nem, Sam! Te ezt nem értheted. Ez olyasmi, amit sosem bocsájtok meg magamnak. – álltam fel. – Ha nem baj, inkább hazamennék.

- Persze. – mosolygott rám, temérdek szomorúsággal szemeiben, és tényleg sajnáltam, amiért ilyen utálatosan kell viselkednem vele.

- Becky?

- Igen? – néztem vissza az ajtóból.

- Miért buktatott le Nick? Mármint, amikor megjött azt mondta te is benne vagy a slamasztikában...

- Ja. Igen. Néha kér tőlem egy-két apróbb szívességet. Ma délután is lett volna egy kis dolgom...sosem mondok nemet...úgy érzem ennyivel tartozom...és félek, hogy elárul anyának...de ma azt mondtam neki, nem érek rá, mert sokáig suliban leszek...

- Értem.

- Jó éjt, Sam!

- Jó éjt, Becky! – mosolyodott el, és ebben a mosolyban ott volt minden, amitől én valaha is féltem.

Félelem, szánalom és megbocsájtás.