Ingrid alkotása

Már a reggelem is máshogy indult, mint szokott, hajnalban, telefoncsörgésre riadtam fel, azt sem tudtam hová kapjak. Épp időben vettem fel a mobilomat, rekedten és álmosan szóltam bele.
- Halló?- köszörültem meg a torkom.
- Peter, szükség van rád! Most. – jelentette ki aggodalmasan Jane.
- Neked is szép jó reggelt! Mi történt? Valami baj van a menhelyen?
- Nem itt, kaptunk egy elég rémisztő hívást, és az ilyen helyzetekben te vagy a legtalpraesettebb. – hát igen általában én vagyok az, aki a nagyon durva ügyeket elintézi és főleg az a valaki, aki ha kell több 100 kilométert is képes vezetni egy-egy bajba jutott állat miatt.
- Máris ott vagyok, összeszedem magam, kihangosítalak, addig vázold a helyzetet.
- Annyit tudunk, hogy Richmondtól nem messze érkezett a bejelentés, egy fiatal lány jelentette, hogy egy férfi vagy 20 kutyát éheztet és kínoz, és ami a legszörnyűbb, hogy illegális ketrecharcokra viszi őket, ahonnan a legtöbb eb nem kerül ki élve.
- Ez borzalmas; megfizet még az a szemét. – az ilyen emberek nem érdemlik meg azt, hogy emberként bánjanak velük. Sajnos nem egyszer kerültem már bajba amiatt, hogy túl forrófejűen akartam megoldani az ehhez hasonló helyzeteket.
- Peter, nyugodj meg, tudod, hogy a mi feladatunk az állatok védelmezése a többit elintézik a zsaruk. – nyugtatgatott Jane.
A legtöbb ilyesfajta balhémat mindenki az utcagyereki mivoltomnak tudta be, még csak 21 éves és az utcáról jött, nem tud ő még semmit visszhangzottak az állandó beszólások. Pedig pontosan tudtam, hogy mi micsoda, talán még jobban is, mint a városban élők. Chicago ilyen volt, balhés és már-már menthetetlen a bűnözőktől, engem pont azért helyeztek át Washingtonba, gondolván, hogy itt majd megjavulok, részben igazuk volt, 25 éves koromra mondhatjuk, hogy benőtt a fejem lágya, de még mai napig küzdök az igazamért, és jelen pillanatban az állatok védelme a főcél.
- Nem lesz semmi gond, csak mond meg, hogy hová kell mennem?
- Ashland-ba
- Az tényleg nem a szomszédban van, majdnem 2 óra az út; most még 10 perc és a menhelyen leszek.
-Rendben, várlak.- hallottam ahogy becsapta az autója ajtaját.

…

- Ciao Jane, megérkeztem.
- Hi Pete. Hála az égnek.
- Átadom a papírokat és már indulhatsz is. – beszáguldottunk az irodába, gyorsan átfutottam a pontos tényállást és már úton is voltam. A városban a szokásoshoz képest jóval kisebb dugók voltak, így hamar az autópályán voltam. Az út közben még több minden futott át az agyamon többek között az is, hogy mennyire jó lenne már megállapodnom valaki mellet, de tudom, hogy azaz idő még nem jött el a számomra; nekem olyan nőre van szükségem, aki szinte a másik felem, de egyelőre olyat még nem találtam.
Meg is érkeztem, de a pontos helyre csak az ott élők útba igazításával jutottam el. Mikor oda értem a szemeim elé egy gyönyörű már-már családi háznak tűnő menhely tárult, de csak onnan tudtam, hogy menhely, hogy rá volt írva: ASHLANDI KUTYA MENHELY. A kapuban egy szőke alacsony lány állt háttal az autómnak, feltételezem, hogy rám várt, kiszálltam a kocsiból, a lány sec perc alatt megfordult és tekintetünk találkozott, egy rettentően különös érzés kerített hatalmába, valami olyasmi mintha már ezer éve ismerném, szemei ragyogó csillogásával nem tudtam betelni.
- Szia, Elena vagyok a menhely tulajdonosa és a bejelentő. – mosolygott és nyújtotta felém a kezét, még nem eszméltem fel az imént történtekből így csak pár pillanatnyi fáziskéséssel reagáltam rá.
- Elnézést, Peter McDonald vagyok, én pedig az első számú washingtoni menhely megbízottja vagyok. – és gyengéden megfogtam a kezét. – ismét egymás szemébe néztünk, mire ő zavarában elkapta a fejét és aranyosan elpirult.
- Az lenne a legjobb, ha rögtön indulnánk és az a férfi mielőbb meglakolna a tetteiért. – nagyon tetszett benne az a hasonló elszántság, ami bennem is meg van.
- Rendben. - indultam volna az autóm felé, de Elena elkapta a karom.
- Szerintem, a mentő kocsival kellene menni; sok kutya vár ma megmentésre azon a helyen.. – és már dobta is a kulcsot. – és persze te vezetsz, mert sajnos én nem tudok.
Az autó nagyon korszerű volt, a lehető legtöbb dologgal fel volt szerelve, külön ételadagoló a kutyusoknak, és egyszerre szállítható vele 25 kutya, így az a 20 bőven elfér. Kiderült az út kb. 1 óra és ez a település még pont az ashlandiak hatáskörébe tartozik, Elena elmondta, hogy a rendőrség, majd akkor indul el mikor mi már biztosítottuk a kutyák számára a menekülést, ez a bevált stratégia. Elena kezdetekben nem túlságosan sokat beszélt, csak ha nagyon muszáj volt.
- Miért pont kutyák? – szegezte nekem a kérdést.
- Egyszer egy kutya mentette meg az életem, és tapasztalataim szerint egy kutya sokkal jobb barát, mint egy ember. – meredten néztem az utat.
- Szóval csalódtál. – vonta le a következtetést. Nem akartam túlságosan kifejteni így csak egy szót böktem ki.
- Igen. És te miért őket választottad? – láttam rajta, hogy őt is elég kényesen érinti ez a téma.
- Tudod, - fordult felém – nagyon sokat éltem az utcán, és az egyedüli társam egy utca győztes tacskó volt, de sajnos ő meghalt én pedig egy árvaházba kerültem, bár nem kellett sok időt ott töltenem. Az, az idő nagyon meghatározó volt számomra, mert egy tucat kutyát mentettem meg az éhínségtől, többek között, úgy, hogy menhelyekre vittem őket, vagy pedig az árvaházban próbáltam tartani, de ennek nem igazán örült az igazgató. Jó pár ügyem volt a rendőrséggel is, ezzel kapcsolatban.
- A rendőrség engem hírből ismert már Chicagóban, de Washingtonban már inkább a jobbik oldalamat mutattam, bár így is van elég sok minden az aktámban; annak ellenére, hogy a hatásköröm kiterjedtebb lett.
- Chicagóban éltél? Engem majdnem oda helyeztek át, mert nem bírtak velem, de megembereltem magam és maradhattam.
- Érdekes. Nekem Washingtonban, sikerült mindez. Ezt a menhelyet te alapítottad?
- Nem. – rázta a fejét Elena, szemei még szebben csillogtak – Ez a birtok az árvaház tulajdona volt, és először az árvaházzal együtt működött; mint kisállatok árvaháza, így rengeteg állami támogatást kapott, ezért eszük ágában sem volt bezárni. Rengeteget segítettem, míg egyszer az igazgató azzal állt elő, hogy én már elég idős vagyok, így akár vezethetném is, minden álmom ez volt, így elfogadtam. Hivatalosan az árvaház működteti, de valójában már magán célú intézmény, ez mind azért van, hogy az otthontól ne vonják meg a támogatást.
- És nem félsz, ha erre rájönnek, mindkettőt bezárhatják? Igaz, hogy ez szép és nemes, de az ég adta világon ez senkit sem fog érdekelni.
- Igen tudom. – biztos voltam benne, hogy ő is pontosan ismeri mindennek a következményét, de egyelőre nem tud mit tenni.
Annyi mindenről tudtam vele beszélni, régóta vártam arra, hogy végre valaki megértsen, és most itt van ő.
- Megérkeztünk.
- Te jó ég. – ennyit bírtam mondani, már a kapufelhajtónál vagy 5 csont sovány kivert kutya feküdt. Kiszálltunk, Elena gyorsan élelmet és vizet adott nekik.
- Pete, ez rosszabb, mint gondoltam, nézz rájuk. – a vidám szemek helyét átvette a kétségbeesés.
- Elena, nem lesz semmi baj, jól lesznek, hiszen itt vagy te.
- Ne haragudj nem szoktam ennyire kibukni, de ez borzasztó. –magamhoz öleltem, hogy egy kicsit megnyugtassam. Felemeltem a fejét, és mélyen a szemébe néztem.
- Jól lesznek Elena, higgy nekem.
Megtörölte a szemét és azonnal kopogott az ajtón. Egy ittas állapotú és igénytelen külsejű férfi nyitott ajtót.
- Szia, cica, téged rendeltelek? – nyúlt Elena felé.
- Hé, haver, vedd le a kezedet a hölgyről; és inkább beszéljünk az éheztetett kutyákról.
- Miért ki vagy te? – lökte meg a vállamat.
- Peter – és felmutattam neki azt a rendőrségi igazolványt, amit még Jacktől kaptam az ilyen esetekre.
- Jobb, ha elhúztok innen. – benyúlt az ajtó mögé és egy baseball ütőt húzott elő.
- A helyedben nem tenném – mire kimondtam a rendőrök megjelentek a ház előtt.
- Ó a francba – befutott a lakásba, de még időben elkaptam a grabancát. Az egyik kopó felért a lépcsőre bilinccsel a kezében, a többi gondolom a szokásos módon történt, de nem láttam, mert én már Elenával voltam a hátsó udvarban. A helyzet szörnyű volt a kutyák 20 cm-es láncokra voltak kikötve, a felük tetves és bolhás is lehetett, Elena mindegyiknek adott egy- egy injekciót, majd enni és innivalót, pár járőr segítségével az összes ebet betettük a teherautóba, egy kivételével, sajnos ő már halott volt, Elena szerint már vagy egy hete.
Az út első felét nagyon csendben tettük meg. Majd kezdett feloldódni a hangulat.
- Köszönöm. – adott puszit az arcomra. Parfümének illatát így még jobban éreztem. Történeteket meséltünk egymásnak az életünkről. Kiderült, hogy kis millió közös dolog egyezik bennünk.
- Mintha Te lennél én; csak nőben.
- Szerintem jó páros lennénk. – mondta mosolyogva.
Ránéztem az órámra és sajnálattal vettem tudomásul azt, hogy mindjárt haza érünk és talán már soha sem fogunk találkozni. A tudatomban ott motoszkált, hogy nem engedhetem el Elenát, mert ez alatt a pár óra alatt sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bárkit.
- Min gondolkozol? – nézett rám kérdőn. Annyira aranyos volt, ahogy az izzadságtól az arcára tapadtak hajfürtjei. – épp hazaértünk, ezért leállítottam a motort és kisimítottam az arcából a haját.
- Gyere velem. – mondtam ki egyszerűen.
- Hová?
- Washingtonba. – meglepődött, de azért válaszolt.
- Nem tehetem, holnap indul a gépem Angliába. Nem tudom, mikor jövök haza. – szívem fájón dobbant, de tudtam, hogy el kell fogadnom.
- A menhely ügyeit kell elintézni?
- Nem, megtaláltam a testvéremet. – a lélegzetem is elakadt.
- Ez csodálatos. – szemei megteltek könnyekkel, és hozzám bújt.
- Szerintem is, de most menjünk és költöztessük be a kutyusokat az új otthonukba. Kitárta az ajtót majd hátrament az említettekhez. Jó magam egy kicsit ücsörögtem még, mielőtt kiszálltam volna segíteni neki; de a szívem mélyén tudtam, hogy a mi történetünk itt még nem ért véget.

-----------------------------------------------------------------------------------

Kedves Ingrid!

Hű, hát hol is kezdjem?...talán az elején :D...

Egyedien értelmezted a megadott témát, és ez nagyon tetszett. Maga a történet is aranyos volt, kutyusok meg minden, te aztán tudod mivel kell az embert elbűvölni :D...

Ami szerintem felesleges volt, az a következő bekezdés:

„Az út közben még több minden futott át az agyamon többek között az is, hogy mennyire jó lenne már megállapodnom valaki mellet, de tudom, hogy azaz idő még nem jött el a számomra; nekem olyan nőre van szükségem, aki szinte a másik felem, de egyelőre olyat még nem találtam.”

Azért nem raknám bele (vagy csak később, ahogy meg is tetted, amikor már „eljött az az idő”), mert hirtelen, éles váltás van a gondolat menetedben, amikor ezt írod, és egyébként is kiderül később, hogy hogyan érez Elena irányában. Szóval nekem fura ott így taglalni, hiszen innentől már tudjuk, hogy valami ilyesmi irányba terelődik a történet.

Egyébként tetszett, hogy nem hoztad őket össze egy csöpögős hepiendben, csak sejtetted a továbbiakat. Ezt a tesó-dolgot kicsit kidolgoztam volna, mert érthető, hogy nem jött szóba köztük hamarabb, de valahogy nekem ez kicsit erőltetett ebben a formában, hogy csak megemlíti, megtalálta a testvérét. Milyen testvér? Örül neki? Hogyan bukkant rá? Elena olyan lánynak tűnik, aki lelkesen mesélne erről a sztoriról ;)...én pedig szívesen olvastam volna többet tőled :)...
Egyébként kedves történet, örömmel olvastam.

Gratulálok neked is, szép munka volt! :)...