Alteregó
Sírva sétált ki a kórház bejáratán.Meghalt.Örökre elment.A rák végleg elvette tőle.Öt együtt töltött csodálatos év után újra egyedül maradt.Mihez kezdjen?Hisz csak Ő miatta kelt fel minden nap.
Jól tudta , hogy ez a pillanat is eljön majd egyszer.De nem számított rá - egyikőjük sem számított rá - hogy ilyen hamar.Alig 3 hónapja diagnosztizálták Savannah-nál a méhnyakrákot és mára már el is ragadta tőle.Esélyük sem volt a közös életre.
Férfi léttére a könnyeit törölgetve sétált New York forgatagában.Nem fogott taxit.Fél órás séta után megállt a bérház előtt , ahol közösen laktak.Savannah előtt egyedül élt itt , de alig 3 hetes ismerettség után a nő dolgai szép lassan kényelmessé varázsolták az addigi agglegénylakást.Mire feleszméltek már össze is költöztek.És ezt így érezték rendjén.Így volt jó , hogy minden reggel egymás mellett ébredtek és minden este egymás ölelésében érte őket az álom.
Bedugta a kulcsot a tetőtéri lakás ajtajába.Beléptekor a sírás zokogássá erősödött a szeretett nő dolgai láttán.Dühösen és tehetetlenül rogyott le a nappali kanapéjára.Hangtalanul zokogott.
Pár perc elteltével összeszedte magát és odasétált a pirosan villogó üzenetrögzítőhöz.Két üzenet érkezett mióta a mentő elrohant velük a Saint Hope-ba.Három és fél óra telt el azóta és mégis annyi minden változott.
Este még óvatosan szerették egymást és most reggel hétkor már magányosan , nélküle hallgatja a város beszüremlő neszeit.
"-Szia!Ez Savannah és Nathaniel üzenetrögzítője.Most nem vagyunk itthon.Majd visszahívunk , ha meghagyod a számod."
Végig hallgatta Savannah bevezetőjét és szinte érezte közben , hogy meghasad a szíve.Hallotta a hangját , a lakásban érezte az illatát.A papucsa még mindig a kanapé mellett hevert.De ő már nem volt itt.Nem lesz semmi sem olyan , mint vele volt.Nincs még egy olyan nő , mint amilyen ő volt.
"Szia Kicsim!"-hallotta Savannah édasapjának a hangját a rögzítőről.-"Holnap akkor jöttök ebédre?Majd hívj fel.Puszi és ölelés!"
Úristen!Sikított fel némán Nathaniel.Hogy fogja elmondani Savannah szüleinek?Fel kell őket hívnia , minél előbb.
A másik hangüzenet csak a szokásos reklám volt.Kitörölte mind a két üzenetet és tárcsázta Savannah szüleinek a lakását.
-Igen!Robertson lakás-vette fel kedvese édesanyja.
-Csókolom Mary-kezdte a zokogástól elfátyolosodott hangon.
-Ne!Istenkém , ugye nem?-szűrte le Mary a következtetést a megtört férfi hangjából.
-Sajnálom....
5 évvel később
A harmincas évei elején járó férfi fáradt lemondással vette tudomásul az áthelyezését , amint az imént közölt vele a főnök aszisztense.Igazából nem érdekelte , hisz semmi nem kötötte már egy ideje New Yorkhoz.Öt kemény éve , minden reggel azzal a gondolattal kelt fel , hogy még egy nap nélküle.Még egy nap az annyira szeretett nő nélkül.
A temetés utáni naptól kezdve már Savannah szüleivel sem tartotta a kapcsolatot , hisz ők is csak rá emlékeztették volna.És az emlékekből köszöni szépen , de volt neki is elég.Hiába töltöttek csodálatos éveket együtt ő mindig csak az utolsó pár órára tudott gondolni.
Most is - ahogy összeszedte íróasztala fiókjaiból a dolgait - csak arra a nyomorúságos órákra tudott gondolni.Kezdve a rohammal , majd a mentőben eltöltött pár percen át , a műtő előtt rótt hosszú , tehetetlen körökig.És amikor az orvos pár óra elteltével - ami számára örökké valóságnak tűnt - kijött már látta annak arcán az együttérzést.Tudta , hogy minden elveszett.Elvesztette a nőt , akit mindennél jobban szeretett , elvesztette a jövőjét , hisz azt vele képzelte el , elvesztett mindent.
Még jól is jöhet egy kis levegő változás-gobdolta , miközben bepakolta dobozait a kocsijába.A cég floridai irodájába helyezték , hisz egyike volt az államok legjobb informatikusainak és most ott volt rá szükség.
Másnap
Leparkolt a ház előtt , amit a cég bérelt ki számára.Ma már nem kell bemennie dolgozni.Nem sokára ideér a teherautó is a nagyobb dolgaival és szépen kipakol.
Belépett az üres lakásba.A halvány kék színűre festett falak között nem volt semmi ismerős.Még Savannah emléke sem volt vele.
Talán jobb lesz így , gondolta.Talán végre megkönnyebbülhetek.Talán végre élhetek.
Körbement , benézett mindkét szobába , fürdőbe.Örömére a konyha beépített volt.Mire végig sétált a helyiségeken hallotta , hogy a teherautó lefékezett a ház előtt.
Pár óra elteltével , amikor már a rakodók is elmentek , a nagyjából berendezett lakás nappalijában ült és egy képet nézett szomorúan.Savannah volt az és ő.Még mielőtt kiderült volna a nő betegsége.Már nem sírt , hisz az idő valamelyest begyógyította a sebeit.Már csak az elvesztett jövő fájt neki.
Reggel az ébresztő óra hangja a kanapéról ugrasztotta fel.Ott nyomta el az álom , miközben a múlton , a jelenen és a jövőjén gondolkozott.
Kiment a fürdőszobába.Levette ruháit és finoman kidolgozott testére folyatta a langyos vízet.Mióta újra egyedül élt csak dolgozott és edzőterembe járt.Igyekezett minden idejét lekötni , hogy ne gondoljon rá.
Kilépett a zuhany alól , megtörölközött és az új hálószobájába menet a folyosó beépített szekrényéből kivett egy halványkék koptatott farmert , egy fehér inget és egy - a nadrágjával harmonizáló - kék nyakkendőt.Felöltözött , majd visszament a fürdőbe , hogy egy kis zselével megigazítsa elfeküdt , 10-12 centis arany szőke haját.Kinyitotta a tükrös szekrénykét és kivette a nappali kontaklencséit , hisz az állandó monitor bámulástól már nem volt valami tökéletes a látása.Felhelyezte a színtelen lencséket a fáradt , viharos kék szemeibe.
-Gyerünk Nathaniel-buzdította magát fennhangon,-ezt a napot is túléled.
Ránézett az órájára.7:00.Még van 1,5 órája kezdésig és az iroda csupán két egy saroknyira van.Úgy döntött beül a félúton található kávézóba.Tegnap délután vette észre miközben taxival jött az új lakásához a buszmegállóból.
Felvette fehér sportcipőjét és hóna alá csapta az aktatáskáját , benne a saját , személyes laptopjával.Bezárta az ajtót és leszalad a földszintre.Kilépett a reggeli napsütésbe.
Lassan , nézelődve indult el a kávézó felé.Érdeklődve figyelte a pálmafákat és a már most lengén öltözött embereket.
Beérve a kévézóba , leült egy ablak melletti asztalhoz.Kinyitotta a laptopját és lázas gépelésbe kezdett.Válaszolt a felhalmozósott e-mailekre , ami a new yorki munkatársaitól jött.Mindegyik azt kérdezte milyen Florida.
Fel sem nézett , amikor a pincérnő megkérdezte , mit hozhat.Automatikusan kért egy hosszú kávét tejjel.
A pincérnő meg sem lepődött a jóképű idegenen , hisz sokan rendelnek így , munka közben.
A csésze halkan koppant az asztalon , amikor Nathaniel elé helyezte a kávét.Óvatosan beleöntötte a tejet.
-Hozhatok még valamit?-kérdezte udvariasan , hisz a munkája megkövetelte.De egyébként is tetszett neki a szomorú tekintetű férfi.
-Nem , köszönöm...-kezdte Nathaniel , de amikor felpillantott és meglátta az előtte álló pincérnőt , torkára fagyott a szó.Savannah állt előtte.
"Istenkém!Hogy lehetséges ez?"
-Elnézést , uram.Jól van?-kérdezte elveszett kedvese alteregója.
-Igen , ö...elnézést.Csak annyira hasonlít valakire-szabadkozott.-Nathaniel vagyok-állt fel kezetnyújtva az ismerős idegennek.
-Jasmin-fogadta el a felkínált jobbot.
Egymásra mosolyodtak és mindketten tudták , hogy valami csodálatos kezdődött közöttük.Jasmin örült , hogy egy ilyen helyes fiatalembert sodort mellé a sors.Nathaniel pedig újból reményt kapott.Reményt , hogy még neki is lehet jövője.
------------------------------------------------------------------------------------
Drága Dynám!
Tudod, hogy imádom az írásodat, nagyon tetszett, megható volt és a megfogalmazás is szuper, de a történet annyira nem fogott meg.
Talán azért, mert már az elején sejtettem, mi lesz a vége. Szintén olvastam volna kicsit többet tőled is!! Például arról, miként vészeli át az eltelt öt évet Nathaniel, milyen helyzetekbe kerül, ami még inkább előhozza benne Savannah hiányát, ilyesmi :)...
Amugy a Nathaniel név egyik kedvencem, helyet is kapott egy másik történetemben, amit egyszer talán majd folytatok és publikálok is :P...
Tudom, tudom, időhiány :)...nehéz ügy...
Gratulálok!! :)...
Sírva sétált ki a kórház bejáratán.Meghalt.Örökre elment.A rák végleg elvette tőle.Öt együtt töltött csodálatos év után újra egyedül maradt.Mihez kezdjen?Hisz csak Ő miatta kelt fel minden nap.
Jól tudta , hogy ez a pillanat is eljön majd egyszer.De nem számított rá - egyikőjük sem számított rá - hogy ilyen hamar.Alig 3 hónapja diagnosztizálták Savannah-nál a méhnyakrákot és mára már el is ragadta tőle.Esélyük sem volt a közös életre.
Férfi léttére a könnyeit törölgetve sétált New York forgatagában.Nem fogott taxit.Fél órás séta után megállt a bérház előtt , ahol közösen laktak.Savannah előtt egyedül élt itt , de alig 3 hetes ismerettség után a nő dolgai szép lassan kényelmessé varázsolták az addigi agglegénylakást.Mire feleszméltek már össze is költöztek.És ezt így érezték rendjén.Így volt jó , hogy minden reggel egymás mellett ébredtek és minden este egymás ölelésében érte őket az álom.
Bedugta a kulcsot a tetőtéri lakás ajtajába.Beléptekor a sírás zokogássá erősödött a szeretett nő dolgai láttán.Dühösen és tehetetlenül rogyott le a nappali kanapéjára.Hangtalanul zokogott.
Pár perc elteltével összeszedte magát és odasétált a pirosan villogó üzenetrögzítőhöz.Két üzenet érkezett mióta a mentő elrohant velük a Saint Hope-ba.Három és fél óra telt el azóta és mégis annyi minden változott.
Este még óvatosan szerették egymást és most reggel hétkor már magányosan , nélküle hallgatja a város beszüremlő neszeit.
"-Szia!Ez Savannah és Nathaniel üzenetrögzítője.Most nem vagyunk itthon.Majd visszahívunk , ha meghagyod a számod."
Végig hallgatta Savannah bevezetőjét és szinte érezte közben , hogy meghasad a szíve.Hallotta a hangját , a lakásban érezte az illatát.A papucsa még mindig a kanapé mellett hevert.De ő már nem volt itt.Nem lesz semmi sem olyan , mint vele volt.Nincs még egy olyan nő , mint amilyen ő volt.
"Szia Kicsim!"-hallotta Savannah édasapjának a hangját a rögzítőről.-"Holnap akkor jöttök ebédre?Majd hívj fel.Puszi és ölelés!"
Úristen!Sikított fel némán Nathaniel.Hogy fogja elmondani Savannah szüleinek?Fel kell őket hívnia , minél előbb.
A másik hangüzenet csak a szokásos reklám volt.Kitörölte mind a két üzenetet és tárcsázta Savannah szüleinek a lakását.
-Igen!Robertson lakás-vette fel kedvese édesanyja.
-Csókolom Mary-kezdte a zokogástól elfátyolosodott hangon.
-Ne!Istenkém , ugye nem?-szűrte le Mary a következtetést a megtört férfi hangjából.
-Sajnálom....
5 évvel később
A harmincas évei elején járó férfi fáradt lemondással vette tudomásul az áthelyezését , amint az imént közölt vele a főnök aszisztense.Igazából nem érdekelte , hisz semmi nem kötötte már egy ideje New Yorkhoz.Öt kemény éve , minden reggel azzal a gondolattal kelt fel , hogy még egy nap nélküle.Még egy nap az annyira szeretett nő nélkül.
A temetés utáni naptól kezdve már Savannah szüleivel sem tartotta a kapcsolatot , hisz ők is csak rá emlékeztették volna.És az emlékekből köszöni szépen , de volt neki is elég.Hiába töltöttek csodálatos éveket együtt ő mindig csak az utolsó pár órára tudott gondolni.
Most is - ahogy összeszedte íróasztala fiókjaiból a dolgait - csak arra a nyomorúságos órákra tudott gondolni.Kezdve a rohammal , majd a mentőben eltöltött pár percen át , a műtő előtt rótt hosszú , tehetetlen körökig.És amikor az orvos pár óra elteltével - ami számára örökké valóságnak tűnt - kijött már látta annak arcán az együttérzést.Tudta , hogy minden elveszett.Elvesztette a nőt , akit mindennél jobban szeretett , elvesztette a jövőjét , hisz azt vele képzelte el , elvesztett mindent.
Még jól is jöhet egy kis levegő változás-gobdolta , miközben bepakolta dobozait a kocsijába.A cég floridai irodájába helyezték , hisz egyike volt az államok legjobb informatikusainak és most ott volt rá szükség.
Másnap
Leparkolt a ház előtt , amit a cég bérelt ki számára.Ma már nem kell bemennie dolgozni.Nem sokára ideér a teherautó is a nagyobb dolgaival és szépen kipakol.
Belépett az üres lakásba.A halvány kék színűre festett falak között nem volt semmi ismerős.Még Savannah emléke sem volt vele.
Talán jobb lesz így , gondolta.Talán végre megkönnyebbülhetek.Talán végre élhetek.
Körbement , benézett mindkét szobába , fürdőbe.Örömére a konyha beépített volt.Mire végig sétált a helyiségeken hallotta , hogy a teherautó lefékezett a ház előtt.
Pár óra elteltével , amikor már a rakodók is elmentek , a nagyjából berendezett lakás nappalijában ült és egy képet nézett szomorúan.Savannah volt az és ő.Még mielőtt kiderült volna a nő betegsége.Már nem sírt , hisz az idő valamelyest begyógyította a sebeit.Már csak az elvesztett jövő fájt neki.
Reggel az ébresztő óra hangja a kanapéról ugrasztotta fel.Ott nyomta el az álom , miközben a múlton , a jelenen és a jövőjén gondolkozott.
Kiment a fürdőszobába.Levette ruháit és finoman kidolgozott testére folyatta a langyos vízet.Mióta újra egyedül élt csak dolgozott és edzőterembe járt.Igyekezett minden idejét lekötni , hogy ne gondoljon rá.
Kilépett a zuhany alól , megtörölközött és az új hálószobájába menet a folyosó beépített szekrényéből kivett egy halványkék koptatott farmert , egy fehér inget és egy - a nadrágjával harmonizáló - kék nyakkendőt.Felöltözött , majd visszament a fürdőbe , hogy egy kis zselével megigazítsa elfeküdt , 10-12 centis arany szőke haját.Kinyitotta a tükrös szekrénykét és kivette a nappali kontaklencséit , hisz az állandó monitor bámulástól már nem volt valami tökéletes a látása.Felhelyezte a színtelen lencséket a fáradt , viharos kék szemeibe.
-Gyerünk Nathaniel-buzdította magát fennhangon,-ezt a napot is túléled.
Ránézett az órájára.7:00.Még van 1,5 órája kezdésig és az iroda csupán két egy saroknyira van.Úgy döntött beül a félúton található kávézóba.Tegnap délután vette észre miközben taxival jött az új lakásához a buszmegállóból.
Felvette fehér sportcipőjét és hóna alá csapta az aktatáskáját , benne a saját , személyes laptopjával.Bezárta az ajtót és leszalad a földszintre.Kilépett a reggeli napsütésbe.
Lassan , nézelődve indult el a kávézó felé.Érdeklődve figyelte a pálmafákat és a már most lengén öltözött embereket.
Beérve a kévézóba , leült egy ablak melletti asztalhoz.Kinyitotta a laptopját és lázas gépelésbe kezdett.Válaszolt a felhalmozósott e-mailekre , ami a new yorki munkatársaitól jött.Mindegyik azt kérdezte milyen Florida.
Fel sem nézett , amikor a pincérnő megkérdezte , mit hozhat.Automatikusan kért egy hosszú kávét tejjel.
A pincérnő meg sem lepődött a jóképű idegenen , hisz sokan rendelnek így , munka közben.
A csésze halkan koppant az asztalon , amikor Nathaniel elé helyezte a kávét.Óvatosan beleöntötte a tejet.
-Hozhatok még valamit?-kérdezte udvariasan , hisz a munkája megkövetelte.De egyébként is tetszett neki a szomorú tekintetű férfi.
-Nem , köszönöm...-kezdte Nathaniel , de amikor felpillantott és meglátta az előtte álló pincérnőt , torkára fagyott a szó.Savannah állt előtte.
"Istenkém!Hogy lehetséges ez?"
-Elnézést , uram.Jól van?-kérdezte elveszett kedvese alteregója.
-Igen , ö...elnézést.Csak annyira hasonlít valakire-szabadkozott.-Nathaniel vagyok-állt fel kezetnyújtva az ismerős idegennek.
-Jasmin-fogadta el a felkínált jobbot.
Egymásra mosolyodtak és mindketten tudták , hogy valami csodálatos kezdődött közöttük.Jasmin örült , hogy egy ilyen helyes fiatalembert sodort mellé a sors.Nathaniel pedig újból reményt kapott.Reményt , hogy még neki is lehet jövője.
------------------------------------------------------------------------------------
Drága Dynám!
Tudod, hogy imádom az írásodat, nagyon tetszett, megható volt és a megfogalmazás is szuper, de a történet annyira nem fogott meg.
Talán azért, mert már az elején sejtettem, mi lesz a vége. Szintén olvastam volna kicsit többet tőled is!! Például arról, miként vészeli át az eltelt öt évet Nathaniel, milyen helyzetekbe kerül, ami még inkább előhozza benne Savannah hiányát, ilyesmi :)...
Amugy a Nathaniel név egyik kedvencem, helyet is kapott egy másik történetemben, amit egyszer talán majd folytatok és publikálok is :P...
Tudom, tudom, időhiány :)...nehéz ügy...
Gratulálok!! :)...
1 megjegyzés:
Szegény! Nem szívesen lennék a helyében. De ez bármikor megtörténhet, bárkivel. Elképzelni sem tudom, hogyan állnék talpra...
Tetszett, hogy férfi mesél, a Nathaniel név nekem is tetszik, és csak annyit üzenek, vigyázzon, mert lehet, hogy úgy néz ki a lány, még nem garancia, hogy belül is hasonlít. De azért sok szerencsét:)
Megjegyzés küldése